Egyből a New York-ból való utazás máris különbözött a múltkori alklomtól. A repülőútban nem volt semmi különös, leszámítva, hogy most Magyarországon nem engedték fel a gitáromat kézipoggyásznak ezért csomagtéri csomagként kellett feladnom, cserébe viszont a Zürich-i átszállás után olyan király gépen utaztunk, hogy minden ülés előtt volt saját kis képernyő ahol lehetett filmet választani(egészen jó választékból) és még játszani is lehetett a karfából kihúzható irányító segítségével... Ezúttal délután négy körül értem földet a JFK repülőtéren és nem várt fogadó csapat, sem iskolabusz. Ráadásul mire átjutottam a bevándorlási hivatalon már nem érhettem el a városközpontból ötkor induló direkt járatú távolsági buszt Great Barringtonba, ezért jóval komplikáltabban és hosszabb idő alatt kellett eljutnom a táborhoz.

A repülőtérről egy busszal bepöfögtem a délutáni dugó közepette a Grand Central vonatállomásra. Itt jegyet vettem a North-Metro Railroad vasútvonal hét negyvenötkor Wassaic-ba induló járatára majd próbáltam fingani kettőt és egy kis lélegzethez jutni, mert egészen eddig rohannom kellett mindenhol a bevándorlási hivatalnál eltöltött másfél órás késés miatt.

Még egy kötelező telefonhívást kellett megejtenem, hogy a tábor tudja hogy elértem a vonatomat és tényleg várjon valaki a végállomásnál. Ez csak azért volt kicsit kalandos, mivel először is aprót kellett hozzá szereznem(negyeddollárosokat). Ezért hát kimentem az állomás elé, ahol egy utcai hot-dogostól vettem egy hot-dogot és kértem a visszajáróból aprót. Namost tényleg adott aprót, de csak ötcenteseket, egy maréknyit, úgyhogy mit volt mit tenni mást is kellett vennem. Az állomáson levő liquor store-ban vettem egy kis sört magamnak a vonatútra és hangsúlyozottan telefonáláshoz kértem aprót is. Evvel az első menetet megnyertem a telefonálással szemben, de most kezdődött csak a következő. Mikor is előkeresve a kis cetlit a zsebeim, mappáim és táskáim sokaságából betárcsáztam a számot. Azaz betárcsázgattam vagy ötször-hatszor mire rájöttem, hogy hogyan és milyen sorrendben kell az országkódot, a régiókódot és a telefonszámot beütni egymás után. Eddigre természetesen már nem maradt annyi apróm, hogy egy távolsági hívást lebonyolítsak. Egy-egy. Egy újabb pénzváltós kör után sikerült végre telefonálnom a táborba(2:1-re legyőztem a telefont... jee!!) és elindulhattam a 110-es(!) vágány felé... Innentől már sínen voltam(mindkét értelemben), mert a Wassaic-i állomáson vártak rám a táborból jövő sofőrök akik közül az egyik nagy meglepetésemre Michael a két évvel ezelőtti lengyel sofőr volt, és egyenesen a szállásomra szállítottak. Az amerikai vonatok egészen tiszták és kényelmesek a Magyarországi leszármazottaikhoz képest, és nem is olyan drágák (150 km-es út $14 felnőtt jeggyel).
Egyenlőre ennyi tellett az időmből és energiámból, majd még a következő pár napban írok a konyhai staffról, meg az első napi különös eseményekről.

Jé, pedig Michael nem akart visszamenni, nem? :D
VálaszTörlésÍrjá' sokat!
Én meg mérnök vagyok közbe!!! :D
A telefonálás dolog hasznos tud lenni, nekünk is elmondták vagy ötször hogyan is kell, mégse tudom. A lényeg hogy megoldottad.
VálaszTörlésNekem sikerült elbukni az utolsó vizsgámat amit nem kellett volna, de mostmár leszarom, pakolok, holnap indulunk mi is.
Üdv! Tomi
@Tomi:Nyugi én is! :P Jóvan, gyertek. Amerika még mindig elég jó hely!
VálaszTörlés@Andris: Nemtom, hogy vissza akart-e menni, de most mindenesetre itt van és ő a fő driver. A másik két driver pedig a lengyelországi haverjai! :)
Mérnököljél nyugodtan, de tudd, hogy szeptemberben elmegyünk Prágába is és Kenesére is! Úgyhogy gyűjtsd a pénzt!
Baszki, kegyetlenül nincs meló magyarországon. szóval hozzál haza sokat... :D
VálaszTörlésés írj a puncikról!!!
Michael tavaly télleg azt mondta nem akar visszamenni, mint ahogy Martina meg Tatiana is...
VálaszTörlésA grand centralos telefonálós baszakodás nekem is megvolt, én sem tudtam a kódokat:d